2008. december 27., szombat

A Nagy Salkantay Trek


Végre elérkezett a nap, hogy elinduljuk az oly rég tervezett 4-5 naposra becsült túránkra melynek végső állomása és egyben fő attrakciója a Machu Picchu.
Több úton is megközelíthettük volna a világ 7 csodájának egyikét az eltűnt Inka várost, de ez tűnt a legvadregényesebbnek, legkevésbé látogatottnak és legolcsóbbnak is egyben.
Hogyan lehet eljutni a Machu Picchuhoz?

1. Elvonatozni egészen Aguas Calientesig (ebből a faluból lehet csak megközelíteni a M.P.-t) és innen busszal vagy gyalogosan felmenni a romokhoz,
2. Végigmenni 4-5 nap alatt az Inka Trail-en, ahol az út során rengeteg inka rom van. Ezt az utat árulják minden irodában, mint az egyetlen Inka Trail, ahova csak vezetővel lehet menni. Ide naponta csak 200 ember indulhat el ezért csúcsszezonban már hónapokkal előtte regisztrálnod kell magad. Ennek az ára 300 $-tól indul, határ a csillagos ég. 20 fős csapatok indulnak neki az útnak, a csomagokat porterek viszik, napi 3x-i étkezésről gondoskodnak, a kedves vendég pedig csak kempingről kempingre sétálgat egy kb. 15 l -es hátizsákkal.
3. Egy 2-3 napos, dzsungelen át vezető úton eljutni Aguas Calientesbe, Santa Maria és Santa Tereza falvak érintésével, melynek ára 250 $ körül mozog.
4. Salkantay trek, ami Mollepataból indul és a Santa Teresa folyó völgyén át éri el az Urubamba völgyet és Aguas Calientest. Nevét a környék legmagasabb hegycsúcsáról kapta a 6271 m magas Nevado Salkantayról.
Az irodák ezeket az alternatív utakat 200-250 $ körül ajánlották.

Hetek óta próbáltunk minél több információt megtudni az útról, hogy vezető nélkül is gond nélkül végigmehessünk. Sikerült szerezni egy topográfiai térképet, valamint megvettük első közös „konyhánk” elengedhetetlen kellékeit: egy serpenyőt (ami persze teafőzésre is kiválóan alkalmas) és egy vágódeszkát, valamint bevásároltunk az elkövetkező 5-6 napra.
Szerdán hajnalban indultunk Mollepataba, colectivo taxival, mivel a busz 1 órával előbb elment, mint ahogy mondták. Volt hogy 7en utaztunk az 5 személyes autóban, 2-en a csomagtartóban kuporogtak, de itt ez normális:) Csak azért aggódtam, hogy összetörnek a tojások a táskámban ha ráfekszenek, hogy lesz így reggelire rántottánk??:)
Az út nagy részét betonúton tettük meg, majd rákanyarodtunk egy földútra és eszeveszett hegymászásba kezdtünk. Autónk majd szétesett a rázkódástól, de hát az itteni kocsik mindent kibírnak!
Mollepata kicsi hegyi falucska, innen indultunk gyalogszerrel. Gigantikus méretű hátizsákom alatt majd összerogytam…Gyuszié még nehezebb volt, de őt keményebb fából faragták:)!Ugyan a hajsütő vasat otthon hagytuk, de volt helyette egy sátrunk valamint felfújható polifoam, hálózsák, konyha, 5-6 napi instant élelem, esőkabát és minimális ruha.
Magunk mögött hagyva a falut földúton haladtunk, majd ezt elhagyva kis ösvények vezettek fölfelé. Mintha kis őrangyalok kísértek volna, mindig akkor tűnt föl egy helyi asszonyka-bácsika, mikor kereszteződéshez érkeztünk, és bőszen mutogattak az egyik irányba, nem is kérdezték hova tartunk. Délben megálltunk kicsit pihenni, egész magasan jártunk már, hatalmas zöld füvű legelők, legelésző tehenek voltak mindenfelé.
Aznapi úti célunk Soraypampa volt, amiről ugyan nem tudtuk, hogy falvat, vagy csak házakat kell keressünk, de azt igen, hogy 1000 m szintet és legalább 20-25 km-t kell menjünk. Átbukva egy kisebb hegycsúcson egy gyönyörű völgybe értünk melynek végén hatalmas havas hegycsúcs emelkedett ki. Egészen estig abban a hiszemben fotózgattam a hegyet, hogy én most a Salkantay-t fotózom, de mint este kiderült ez a hegy max. a kistestvére lehet a másiknak. A völgy mélyén a Rio Blanco rohant lefelé, méltán kapta a Fehér folyó nevet, nagy esése miatt a hófehér habok csak úgy világítottak a szürkületben. A szemközti hegyoldalról, melynek teteje havas volt, megannyi kis patak sietett lefelé és táplálta a Fehér folyót, gyönyörű volt.
Innentől javarészt szintben haladtunk a hegyoldalba vájt ösvényen a hatalmas hegycsúcs felé. A hegy lábánál viszonylag sík, füves terepet láttunk, alkalmas helyet a sátorállításra.
Csaknem teljesen ránk sötétedett mire felállítottuk Gyuszi békebeli sátrát, és elrendeztük cuccainkat. Nagyon hideg lett, ezért tüzet raktunk, ami nem volt egyszerű… a nyirkos faágak semmiképp nem akartak meggyulladni. A félkeményre főtt sárgarépával felturbózott zacskós levest makaróni követte leves tésztából, hús nélkül, majd a pazar vacsora után bevackoltuk magunkat, nagyon elfáradtunk!Negyed óra sem telt bele, elkezdett csöpörögni az eső, majd tovább fajult a helyzet, hatalmas vihar kerekedett…sátrunkat igazi próbatétel elé állítottuk, de kiállta!!(külön köszönet Pokinak)

Elertuk a Rio Blanco volgyet

A Salkantaynak gondolt hegy
Libasorban?¿ (tehensorban.. :)
Salkantay

Hajnalban elállt az eső, reggelre még a nap is kisütött, megszáradtak a cuccaink, jól bereggeliztünk (7 tojásos rántotta), majd 10 körül sikerült elinduljunk. Táskáink sajnos nem lettek sokkal könnyebbek, izmaink lázasan tiltakoztak a nagy teher ellen. Az éjjeli esőzés miatt a kis patakok megáradtak, és színük is a sötétszürkébe csapott át, így ivóvizet nem tudtunk venni.
A völgy Y alakban ágazott ketté, a jobb oldali völgyben olykor kibukkant a Salkantay havas csúcsa, arra folytattunk utunkat. A hágóig kb. 700 m szint várt ránk, onnan már csak lefelé vitt az út. Elég nehezen tudtunk haladni a sok megáradt patak miatt, néhol komoly gondot okozott, vagy teljesen lehetetlenné tette az átkelést, így elég nagyot kellett kerüljünk. Majdnem egy órát vett igénybe míg beértünk a völgybe. A Rio Blanco mellett folytattuk utunkat, mely enyhén emelkedve tartott a 6271 m magas hegy lábához. Extenzíven tartott lovak, és tehenek legelésztek a folyó túlpartján. Közelebb érve a Salkantayhoz, ismét Y alakban ágazott ketté a völgy. A jobboldali út átkelve egy hágón, a „Real Inka Trailbe" csatlakozik be és megy a Machu Picchuhoz, mi balra folytattuk utunkat, mely a Santa Teresa völgybe vitt. Egyre meredekebben kígyóztunk fölfelé, „már mindjárt itt a hágó"…gondoltuk mi…hát rosszul gondoltuk! Ha valaki itt azt mondja hogy még majdnem 2 órát megyünk fölfelé, lehet eldobom a zsákom…4000 m fölött voltunk már jócskán, úgy kapkodtam a levegőt 3 lépés után mintha nem lett volna. De hát nem is volt sok…Gyuszi hozzám képest mintha a körúton sétált volna :P
Felérve a nagy emelkedőn a völgy kiszélesedett, azt hittük már a hágó jön… ismét tévedtünk, az ösvény megint elindult fölfelé, egyre nagyobb dzsúzban mentünk, a felhők jöttek mentek. Elértünk egy kis tavat réttel, itt is tehenek legeltek, ezeknek micsoda tüdejük van… Andinista Tehénkülönítmény. Kis kőomláson másztunk át, azt hittük vége, de a kövek után újabb legelő, az út meg a sziklafal mellett haladt fölfelé, egyenesen a felhőkbe. Amerre elláttunk mindenhol moréna halmok, és kicsivel magasabban már hó volt. Itt már nagyon hideg volt! Az utolsó 50-100 m volt a legkeservesebb, egyre sűrűbben álltunk meg egyre hosszabb időre, folyamatosan légszomjam volt, már nagyon vártam, hogy Gyuszi leintegessen a hágótól. Egy darabon ő vitte az én táskámat is, nem győzte kivárni míg én is fölszenvedem magam, így nyertünk egy kis időt! Még így táska nélkül is nagyon fárasztó volt! A várva várt integetés is elérkezett, oda még felvonszoltam magam, de nem volt időnk örömködni ugyanis embertelen hideg volt és nagyon éhesek voltunk, nem csoda, negyed 4 kor értünk föl.
A hágót egy tábla és megannyi kőbaba jelezte, a felhők a túlsó völgyből folyamatosan úsztak fölfelé, így szinte végig felhőben voltunk. Ettünk egy kis csokit aztán húztunk is lefelé. A túloldali völgy is totálisan felhőben volt, így sajnos nem láttuk mik mellett haladunk el. Meredeken mentünk lefelé hatalmas sziklák közt, melyeken pirosas-sárgás elszíneződések voltak zuzmó miatt. Mozgásra lettünk figyelmesek, mormota méretű, nagy fülű és hatalmas farkú nyúl-mókus jellegű lények szaladgáltak hihetetlen fürgeséggel a sziklákon. Jó darabon elkísértek minket. A morénás törmeléket dús füvű legelők váltották fel, itt-ott hatalmas sziklákkal tarkítva és egy patak is csatlakozott hozzánk. Próbáltunk minél lejjebb ereszkedni, hogy éjszaka ne fázzunk, de már közel volt a szürkület, sötétben nem akartunk sátorhelyet keresni. Kicsit lejjebb érve egy kőkerítés tövében a patakparton vetünk sátrat, és be is költöztünk rögtön, nagyon hideg lett amint lement a nap. Köszönhetően a sátor kiváló „térelosztásának” a főzést már odabenn végeztük. Eddigi legjobb vacsoránkat úgy ettük, mint akik már egy hete nem láttak ételt.(répás csirkeleves csirke nélkül, és zöldséges tészta). Majd a menetrend szerint érkező eső kopogására el is aludtunk. Kb. 15 km t mehettünk, nem kevés szintkülönbséggel!


Utban a hago fele
A volgy vegen a Salkantay laba
Kozel a hagohoz...
(ennyi volt a maximum amit a hegy megmutatott magabol)

Fazom is, ehes is vagyok...(Vuk is vagyok)

A mormota-nyul-mokus keverek
A hago tuloldalan...
A felhoket elfujta a szel, es nini...5000res hegyek bukkantak elo
nez mint szamar a Gyuszira
Satorhelykereses, arkon-bokron, patakon at
Ez itt a konyha
Ez meg az ebedlo
(es a leghalasabb "kozonseg")

Harmadnap reggel kolompszóra ébredtünk, birkacsoport kelt át a patakon a sátrunktól nem messze. Az idő kitisztult és csak lestünk milyen helyen sátraztunk. 5000 m-es hegyek, lenyúló gleccsernyelvek ölelték körül a völgyet, valamivel feljebb még friss hó is esett az éjszaka…még szerencse hogy nem ott vertünk tábort!
Reggeli után összecihelődtünk, vettünk vizet a patakból, víztisztító tablettával ihatóvá varázsoltuk, majd elindultunk, még aznap el akartuk érni a Santa Teresa folyót.
A völgy kiszélesedett és ellaposodott, a patak folyóvá duzzadt és kanyont vájt magának, ott folytatta útját. Nádfedeles csilli-villi házak tűntek föl, az irodák valószínű ide hozzák túrázóikat aludni. Elhagyva a lodge-okat az ösvény összeszűkült és meredeken elkezdett ereszkedni a völgybe. A növényzetet mintha kicserélték volna, megjelentek az első fák és egyre sűrűbbé vált az aljnövényzet. A fákról broméliák, páfrányok, zuzmók, mohák lógtak, egyre több színes virágot láttunk. Megjelentek az első bambuszok. Valóságos dzsungel kezdett kibontakozni körülöttünk. Nem véletlen, hiszen átkeltünk az Andokon, a vízválasztó hegységen és trópusi zónába értünk. Szembe jött velünk egy öszvér csak úgy egymaga, néztük egymást egy darabig majd félreállt, elengedett minket:). Olykor egész csapatnyi felnyergelt ló jött szembe vezetővel, ezek a lovak vitték más turisták felszerelését, mint később kiderült.
A folyó bal oldalán haladtunk, már beláttunk a Santa Teresa völgyébe, ami tőlünk jobbra futott, így kétszer is át kellett keljünk hídon. Az első híd mely a Santa Teresán vitt át viszonylag nagy volt, dróthuzalokkal, de a deszkák hiányoztak róla, így a mellette lévő sárból és nádból összetákolt hidat választottuk, majd a sikeres átkelést egy kis ebéddel ünnepeltük. Nagy izgalommal folytattuk utunkat, ugyanis 3 napi cicamosás után úgy tűnt végre lehetőségünk lesz forró vizes fürdőt venni egy thermaban. Balról újabb folyó sietett a Santa Teresaba, már csak itt kellett átkeljünk, hogy beérjünk a Santa Teresa völgybe, ezen folyó partján volt a fürdő. Zárva volt, drótkerítéssel elkerítve... de mi úgy döntöttünk, hogy ilyen közel a célhoz nem adjuk fel, úgyhogy bemásztunk és kisajátítottuk a medencét. Olyan forró volt a vize, hogy néha ki kellett ülni a partra. Majd, mint akik jól végezték dolgukat, kimásztunk és folytattuk utunkat immáron tisztán, üdén és illatosan a Santa Teresa folyó bal partján:)
Ha Carlos velünk tudott volna jönni, akkor a kajakok is elkísértek volna minket szamárháton, és lehetett volna evezni a folyó szelídebb részeit. Gyuszi kicsit utána olvasott a helyi whitewater-en és azt írták, hogy a felső szakasza ww5-ös majd lejjebb ww3-as. Így az esős időszak kezdetén járva, már elég tekintélyes vízmennyiség hömpölygött lefelé nagyon komoly rapidokkal, kíváncsian vártuk az „evezhetőbb” részeket. Utunk majdnem végig a folyó mellett haladt, egyre mélyebbre hatoltunk a dzsungelben, kezdtünk is aggódni, hogy hova fogunk így sátrat verni…
Gyönyörű vízesés mellett haladtunk el, mely a folyót táplálta, fából épített létra híd vitt át fölötte. Több helyen is csatlakoztak források a folyóhoz, ahonnan tudtunk vizet venni.
Már majdnem teljesen besötétedett, mikor egy füves tisztáshoz értük, éppen időben. Épp hogy felállítottuk a sátrat és bepakoltunk mikor elkezdett szakadni az eső…már nem is csodálkoztunk, lassan az lenne a furcsa, ha nem esne éjszaka…Sátrunk egyik előterét ismét konyhává alakítottam, és a változatosság kedvéért most paradicsomszószos tésztát főztem egy kis répás levessel, Gyuszi szerint „világbajnok jó volt”:)
Éjszaka már lényegesen melegebb volt mint előző este, csak a matracom ne eresztett volna le folyton…

Gyuszi epp mosogat, vajon Petra mit csinal?
rantotta van keszulofelben
Te melyik hidat valasztanad?
csendelet
muveszbejarat a Thermaba
Mert megerdemlem:)
A Therma madartavlatbol

Gyuszi reggel elment vízért egy közeli forráshoz, én meg reggelit készítettem. Mivel már kifogytunk a tojásból kását csináltam müzlivel és joghurttal. Finom-finom, de 1 óra múlva nagyon éhes leszel tőle… Alig hogy elindultuk, találkoztunk 3 sráccal, 2 vezetővel és egy turistával. Nekik ez volt a második napjuk…kicsit elgondolkodtuk, hogy lehet ez? Hát úgy, mint kiderült, hogy ahol mi második nap indultunk fel a hágóra, őket oda kocsival viszik, átmennek a hágón, a cuccaikat lovak viszik, majd meg sem állnak másnap az első faluig, ahonnan busszal mennek Aguas Calientesbe.
Elértünk egy hídhoz, amin átkelve utunkat a továbbiakban a folyó jobb partján folytattuk, egy nemrég elkészült földúton, ugyanis mi nem busszal akartunk a közeli faluból továbbmenni, hanem jobbra egy ösvényen felkapaszkodva a hegyre átérni egy másik völgybe, ahonnan aztán vonattal tudunk Aguas Calientesbe menni. Innen nagyon jól ráláttunk a folyó alsó szakaszára, ami aztán sehol sem ww3…egy részen a folyóvölgy összeszűkül és egy fa van keresztben a víz fölött nem sokkal, és hihetetlenül megy a víz. A kanyon előtt és utána is hatalmas hengerek, szifonok… félelmetes!
Egész délelőtt a földúton haladtunk, ami végig szintben ment, térképünk szerint mindössze 5 km t sikerült menjünk 4 óra alatt, aztán később meg 6km t fél óra alatt tettünk meg… ekkor tört meg a térképünkbe vetett bizalmam. A Playa névre hallgató falu a folyó túlpartján volt, de átmentünk, hátha tudunk egy kis csokit venni. Aztán ebből nem csak csoki lett, hanem 4 nap után egy kiadós ebéddel is megleptük magunkat. Újra találkoztunk turista barátainkkal, és egy nagyobb gringo csapat is érkezett. Hátizsák nélkül, tiszta pólóban, túrázó bottal. A felszerelésük már rég megérkezett a porterekkel. Így is lehet…
Beszélgettünk az egyik túravezetővel, ő azt tanácsolta, hogy ha a jobbra kanyarodó Inka ösvényt választjuk, akkor valahol itt a közelben kéne aludjunk és csak másnap elindulni a hegyre, mert 3 óra még felérünk a nyeregbe és lefelé további másfél két óra és már a délután derekán jártunk.
Magunk mögött hagytuk a falut, gondoltuk elsétálunk az ösvény kezdetéig, aztán a környéken keresünk valami alkalmas helyet sátrazáshoz. A földút mentén banáncserjék virágoztak, a hatalmas lila virág száráról zöld banánok lógtak le fürtökben. Szedtünk is párat, de még nagyon éretlen volt.
Elértük az ösvényt és szemünk-szánk tátva maradt, valódi Inka ösvény indult el jobbra a hegyoldalban, a hatalmas kövekből szabályos lépcső volt kirakva. Az irodák mint „alternatív inka utat” adják el a közönségnek a Salkantay trailt, a turisták csak éppen az inka ösvényt nem látják, mivel Playaból busszal viszik őket tovább. Fáradtságunk a feledés homályába merült, hatalmas lelkesedéssel indultunk neki a lépcsőknek. Egy ideig voltak még házak az út mentén, majd azok is elmaradtak, kávé és banáncserjék közt mentünk fölfelé a hegyoldalban a folyóval párhuzamosan. Valami hihetetlen erő repített minket fölfelé hátizsákostul, ebéd után egyikünk se gondolta volna, hogy 1 m-t is képesek leszünk még menni. Máig sem tudom, hogy a hely atmoszférája tette vagy a bennünk munkálkodó kíváncsiság adott ekkora energiát.
Sajnálatos tény, hogy az itteni erdőséget irtják, hogy helyén kukoricát termesszenek. Viszont az itteni talaj annyira szegény tápanyagban, hogy 1 év kukoricatermesztés után a föld használhatatlanná válik, így újabb erdőt kell kivágni a kukoricának. Több száz év kellene, hogy az ősi flóra újra nőhessen.
A helyiek egy Llactapata nevű falut említettek a hegytetőn, oda akartunk felérni még sötétedés előtt. Valóságos dzsungelben haladtunk, olykor kis forrásokon keltünk át, félelmetes, hogy vájták bele a hegyoldalba ezeket az utakat az Inkák. Egyre magasabbra kapaszkodtunk, rálátásunk nyílt az egész Santa Teresa völgyre, így láthattuk, hogy mennyi helyen van letarolva a hegyoldal. 3 óra kitartó gyaloglás után, mikor már szinte teljesen ránk sötétedett, egy tisztáshoz értünk, úgy döntöttünk ott töltjük az éjszakát. Ez volt az első sátorhely mióta elindultunk, nem mertünk tovább menni.
A tisztást hatalmas fák vették körül, amerre ellátunk mindenhol növények voltak. Madarak csipogtak, tücskök ciripeltek, meg valami kabóca jellegű hangokat is hallottunk. Gyuszi azzal ijesztgetett, hogy ha bőgnek a bőgőmajmok akkor a jaguár vadászik:) Itt nincsenek is bőgőmajmok, de az tény, hogy a dzsungel kellős közepén sátraztunk, de hogy mennyire arra csak reggel jöttünk rá, mikor világosban is megláttuk. Fantasztikus volt!
Éjjel hatalmas felhőszakadás volt ismét, a talaj eléggé felázott, úgyhogy az összes cuccunk tiszta sár lett, kezdtünk úgy festeni, mint a kismalacok. Amennyire tudtuk megszárítottuk a sátrat majd indultunk is, mert vizünk alig volt már. Az Inka út egyenesen ment tovább, de le volt zárva és ki sem volt tisztítva, macseta nélkül nem jutottunk volna messzire, így a kijelölt úton indultunk tovább, lefelé, ugyanis mint kiderült a nyeregben sátraztunk. Sajnos majdnem végig erdőirtások mentén haladtunk lefelé a másik völgyen, nagyon kiábrándító volt. Elértük Llachtapatát, amiről kiderült, hogy egy elhanyagolt Inka romváros. Kereshettük volna éjszaka…
Másfél óra alatt leértünk a völgybe, majd elsétáltunk a vasútállomásra. 11re értünk oda, a vonatig még volt 5 óránk, úgyhogy volt időnk kényelmesen megebédelni. Ötödik napja voltunk már úton, 1 zuhany úgy kellett már, mint egy falat kenyér, meg el is fáradtunk. Fél óra vonatozás következett az Urubamba völgyben. Az elején a vonat hol előre, hol hátra ment, így cikk-cakk alakban araszolt föl a kellő magasságig, majd végig a folyó mentén haladt.
Aguas Calientes színes házakból álló turista központ az Urubamba partján. Majdnem minden ház hostel, éterem vagy bár. Az árak kétszer-háromszor magasabbak, mint máshol. Ide mindenki eljön aki a Machu Picchura fel akar jutni, de mindenki csak egy-két napot marad, így gyorsan cserélődnek az emberek. A turistára már a vasútállomáson lecsapnak, különféle szállásokat ajánlgatnak, így lett nekünk is hamar szállásunk.
Célhoz értünk! 5 nap kitartó gyaloglással kb. 70 km t tettünk meg nem kevés szintkülönbséggel, és egyben életem eddigi legmagasabb pontját is megjártam!
És a hab a tortán még csak ezután következik, másnap hajnalban irány a Machu Picchu!


Keresem a vonalat...(elvesztettem a fonalat) Bananszuret Petra modra
Bananvirag
Gyuszi esot sejt, szerzett egy esernyot
Gyuszi a kaveszem es a kavecserjek
Csodalatos kukoricaultetvenyek a letarolt, leegetett oserdo helyen
Az Inka uton
Satrazas a koderdoben
Inka romok a gaz alatt...senki nem foglalkozik vele
Tavolban a Machu Picchu
Utban Aguas Calientes fele

Van még két dolog:
1. Hatalmas veszteség ért minket, valaki eltulajdonította a vágódeszkánkat még az előző sátorhelyen, valószínű az egyik kóbor kutyus vitte el, talált még rajta valami ehetőt.
2. Mikor megérkeztünk A.C.-be a kezembe került a víz purifikáló tabletta, amivel tisztítottuk a vizeket,hogy iható legyen és beleolvastam a használati utasításba…mi mindig 10 percet vártunk és utána már ittuk is, Gyuszi így emlékezett az otthon kapható fajtára, a leírás szerint 2 órát kellett volna várjunk:) A placebo hatás kiválóan működött!

Bemelegito tura az Urubamba volgybe

A chinceroi vásárt követően pár nappal később ismét ellátogattunk a faluba, mert hallottunk és olvastunk egy ösvényről, mely az Inka teraszokkal szemközti völgyön át elvisz teljesen az Urubamba folyóig. Az már a teraszokról látszott, hogy a völgy gyönyörű és bemelegítésnek sem volt rossz a Salkantay előtt. Utunk során rengeteg agavet láttunk, melyek 3-4 m magasságba növesztik virágukat, majd elszáradnak, valamint egy Inka romot is találtunk.
4-5 óra alatt jutottunk le Urquillos nevű faluba, ahol a főtéren szóba elegyedtünk egy fiatal sráccal. Mikor megtudta hogy Magyarországról jöttünk lázas sietséggel előhalászott egy füzetet és keresgélt benne, majd így szólt: „Szia! Hogi vagi?” :) és ezt még el tudta mondani szlovákul, oroszul, lengyelül is:)
Tovább bővítettük magyar szótárát, majd búcsút vettünk tőle.
Nem gondoltam volna, hogy pont ebben az isten háta mögötti faluban fogok ’kvázi’ magyar szavakat hallani:)


chincheroi Inka teraszok
Inka romok a volgyben
Inka puzzle

Megoldasahoz szuksegem volt minden anatomiai ismeretre:)
(ket ballabas szegenyke)
Valahogy igy festhetek derektol lefele rontgen fenyben
Az Urubamba volgye, Urquillos nevu faluval

Viragzik az Agave

Az ufjusag